Találkozás

Csend és félhomály uralkodik az elfüggönyözött szobában. Az asztalon egy lapjaival lefordított nyitott könyv hever, mellette egy alak ül szinte mozdulatlan. Hogy ki ő, alig kivehető a takarékosra csavart lámpa mellett. Talán férfi lehet, a felszálló szivarillat erről tanúskodik.
Az ajtó felé néz valahányszor megmoccan a kutya az udvaron. De semmi nem változik, magánya nem oszlik el a kékesszürke füstben.
Beszélni kezd, csak úgy, és nem lepődik meg, amikor hangot hall, holott nem lát senkit maga körül.
– Most melyiktek jött? – kérdezi, és szórakozottan az ablakhoz lép, mélyet lélegzik, mintha csak rutinból tenné fel a kérdést.
– Euterpé vagyok – szólt a hang, és selyme meglágyította a zord szobabelsőt, csilingelése pedig megtöltötte azt élettel.
– Akkor ma nagy dologra készülök, amúgy már hiányoztál.
– Nem hívtál. Amíg a gondolataid csak páncélok, addig nincs értelme. Olyan ez, mint a sületlen tészta majszolása. Ha el is fogyasztják amit írsz, biztosan megfekszi az emberek lelkét. Talán zavarok?
– Ne mondj ilyet, én azt szeretném, ha örökké itt maradnál. Te vagy az egyetlen akivel tudok beszélgetni, aki segít nekem, hogy ezek a szalmamód összedobált szavak a fejemben rendszerbe legyenek szedve. Veled tudok falat bontani és hidat emelni.
– Álmodtál valamit? – szólt a váratlan kérdés.
– Rég álmodtam, csak ébren ülök az álom szekerére, ha alszom nincs időm ilyen ostobaságra. Meg aztán így befolyásolhatom az álmaimat. Régebben is csak rossz, vagy selejtes álmaim voltak.
– Ez ábránd, amiről beszélsz. No, kezdünk valamihez?
– Kezdünk.
– Szomorú vagy, ma szép dolgok fognak születni. A szomorúság érzése mélyről szakítja fel a gondolatokat. Kis mécseket látok világítani a lelkedhez vezető úton. Látom a szavakat, ahogy gurulnak eléd. De te, mohón lehajolsz minden bogárért, levélért. Még nem érted, hogy nem gyűjtögethetsz mindent össze, hiszen csak azt írhatod meg, ami a legfontosabb.
Írjál ma a reménytelen szerelemről. Mindig volt, mindig lesz.
Írd meg, milyen érzés ugyanazt a napot, ugyanazt a holdat látni, csak más oldalról. Egyszerre, még sem ugyanúgy.
Írd meg milyen érzés úgy simogatni a vágyak lovát, hogy a másik meglássa a fényes szőröket, ha nyergét felrakja rájuk.
Milyen lehet az, lemondani valamiről, ami a meg sem történt, de lélekben átélt pillanat, érzett valóság volt.
Írd meg a szerelmet, ami ha boldog is, mert van, nem elég a puszta létezése. Neki többre van szüksége. Kényeztetni, táplálni kell, mint a gyermeket akiben gyönyörködünk, és élvezettel fogadjuk el szépséges, finom gyümölcsét.
Írd meg a be nem teljesült vágyak halálát, azt is hogyan gyászolták el őket asszonyok és lányok, nem mutatva könnyeiket a temetésen sem. A koszorút, arcukra rajzolt rózsapírként vitték a hantra.
Tudom, ezek miatt vagy szomorú.
– Gondolod? – kérdezte az író, és hajába túrva megdörzsölte a fejét. – Mindig szomorú vagyok.
– Igyál valamit, valami édeset, felejtőset.
– Eleget iszom egész nap az életet. Tele vagyok tapasztalással, élménnyel, festményekre való színekkel. Ezernyi apró bogárként zümmögnek a fejemben a ki nem mondott szavak. Engem a világ szépsége bódulatba ejt. A kopár homoktól megkezdve, a szeplőtelen égig. Közöttük történnek a látható dolgok. A többiről csak ábrándozni szoktam. De amit látok, azt érzem is. Egy dolog miatt aggódom, hogy nem lesz elég időm mindezeket leírni. Jó lenne, ha gyakrabban jönnél, vagy velem maradnál.
Leült a karosszékbe, a Múzsa pedig mellékuporodott, mint egy hűséges eb. Szép szemeit az íróra vetette, kezét megsimogatta, majd rálehelt.

Paszternák Éva