Talpam alól…

Talpam alól elfolyik a sok nyom,
követhetetlen kuszaság,
hagytam magamból hátra káoszt,
ha már az életem pusztaság.

Ellenszegültem minden jó szónak,
önmagam alkottam törvényemet,
megcsináltam sodró vizemre
mélyben tartó örvényemet.

Hittem: az ifjúság csemete erdő, zöld
lombbal megrakott, örökkön termő, szabad,
és rá visszanézni jó. De csúf dolgaim
nevetnek szemembe. Minden a szemétre való.

Vétkeztem korán, s oktalan szórtam
magamat felszeletel szét,
ki beszegte sorsom kendőjét
ollóval vágott, és vissza se néz.

Maradtam földben, vízben, sárban,
megbújva kicsépelt kalászban
akár a szomjas bolond bogár,
zümmögve száll, és esőcseppre vár.

Háromszor ért árvaság után,
már ridegen mosolyog a nyár,
fekete páncélban a test,
elmúlt ki szivárványt keres.

Paszternák Éva