Csodavárás

Mese, misztikum, álomvilág. Csodás tájai az emberi értelemnek, a tudásnak,a képzeletnek, melyet nem rajzolnak körbe éles határvonalak. Mélységben és magasságban olvadnak össze, elkápráztatva az embert, a megélőt, a mesélőt, a hallgatóságot.
Amerre járunk, sárga és piros fények ragyogják be arcunkat, hirdetve karácsony érkezését.
A fények a szemeken kívül a pénztárcáinkra is nagy hatást gyakorolva csalogatnak, és arra buzdítanak, – nyílj ki, én kellek neked.
Elvonják figyelmünket az emberek szerény fényéről, az átlagos fehérről, a tisztaságról.
Ilyenkor nem számít az ár, csak az érték, mert megszokjuk lassan, hogy mindent pénzben mérünk. A karácsony legyen gazdag, bőséges, és minél színesebb, mert a pompás fáról nem elég énekelni, meg is kell mutatni, hogy nekünk már van ilyen.
Az ablakokban a különböző vibráló fényjátékok hívják a kis Jézuskát, – ide gyere, jel van a házunkon.
Jézuska megérkezik a maga szegénységében és kopog a szívek ajtaján. A kopogás jellemzően halk, a belső lármától ritkán hallható meg.
A szívek dohognak, elégedetlenek, talán többre, szebbre vártak. Nem tetszik a kapott ajándék, nem elég magas a karácsonyfa, nehezen tud összeülni a család a vacsorához, esetleg nem ízlik a pulyka.
Az “elamerikásodás” is egyre jellemzőbb, s emiatt, a Jézuska kint marad. Amikor meglátja a falon mászó mű-mikulást, megingatja fejét, és eltávozik.
– Hiszen nem is engem vártak – gondolhatja magában, de nem fenyegetőzik, nem dühöng, csak ahogy jött, elmegy.
A divat csak kering, kering és szorosan átöleli a világot. A “ha neki van, nekem nagyobb…” felfogás szüli a nem számít mibe kerül gondolkodást.
Én, még emlékszem a misztikumra. A karácsonyfán gyertya égett, a dísz csokis papírba csomagolt dió volt, alatta a szükségnek megfelelő szerény ajándék lapult, amit a szeretet selymébe csomagoltunk.
Mindig csodálattal hallgattam anyám meséit a karácsonyról.
Leginkább a betlehemezőkről szerettem hallani, amíg egyszer, amikor már olyan nagyocska lehettem, hogy az emlékek már megmaradtak bennem és meghallotta anyám az éneküket, eléjük sietett, hogy ki ne felejtsék már házunkat. Ekkor már nem élt nagyapám, aki katolikus volt, mert a betlehemezés ma is katolikus szokás. Mi, reformátusok kántálni jártunk csak.
Emlékeim szerint mindig sötétben jártak, holott, csak mi laktunk a falu utolsó utcájában, ezért értek el későn bennünket.
A fehér ingesek angyalok voltak, akik a kivilágított, templomalakú betlehemet vitték. Fejükön henger alakú fejfedő volt, színes szalagokkal. Mindig volt velük három, négy igazi pásztor, és egy láncos bottal hadonászó, nekem félelmetes öregember.
Alig léptek be a szobába, az öreg már gurult is be az ágy alá, ott zörgette, csörgette botját, én meg féltem rendesen, de a világért sem mutattam, hogy vacog a fogam.
Annyira emlékszem az egészből, hogy a házigazdák, jelen esetben szüleim, és a fehér ingesek mindent elkövettek, hogy kicsalogassák az öreget az ágy alól. Én csak azon bosszankodtam, hogy miért pont a mi ágyunk alját szemelte ki az öreg a sok előkelőbb ház helyett.
Nem tudtam én, hogy ez a forgatókönyv része, és azt se, hogy pálinkát, szalonnát kell fizetni azért, hogy elmenjenek.
Ha emlékeim puha szőnyegére ülök, s visszaidézem a havas, deres decemberi csodavárást, e világ zaját már nem kívánom hallani, csak ezt a belső békét keresem.
Öröm és aggodalom tölt el egyszerre, mert nekem még van mire emlékeznem, de ahogy elnézem a felnövekvő generáció élményvilágát, egyre inkább az az érzésem, mintha egy másik világból érkeztem volna ide, 2011-be.

Paszternák Éva