Már nem dalolva

Megyünk, megyünk, megbotlunk néha,
s ha magához von egy nem látszó kéz,
szemünk lesütve, már nem dalolva
visz az úton és szemünk vissza sem néz.

Elmúlt, hogy hittem mindig lesz helyem,
hogy az asztalon pohár rám is kacag,
s a közös tányérból elvehetem
a megérdemelt falatokat.
Micsoda küszködő hang feszül
belül a mellemben, halld sír a szív,
elkéne menni, hol egyesül
az erő és bére a drága pénz,
hol nem teher árva létezésed,
hol sovány a gond, és cseppen a méz.
Kell lennie oldóanyagnak
savnak vagy víznek, bármi másnak
mi megfordítja sűrű folyását
s elejét veszi a támadásnak.
Itt ejtett el engem az Isten, szándékosan
vagy véletlenül.
s itt mondják nekem azt, hogy nincsen,
állok a sodrásban értetlenül.

Paszternák Éva